Veleszületett és szerzett látássérülés, Navigációs menü

A kétféle intézményben szerzett élmények eltérése szembetűnő volt. Megfogalmazódott bennem a kérdés, minden körülmények között igazolható-e az integráció?

Valóban szükség van-e a látássérültek integrált oktatására? Valóban az érdeküket szolgálja ez? Az oktatási intézmények kiválasztásáról az esetek többségében a látó szülő dönt.

Vajon helyénvaló-e ez? Kapnak-e a jó döntéshez elegendő segítséget? Mindenesetre kulcskérdés a szülő választása, hogy melyik intézmény mellett teszi le a voksát. Azután különösen nagy az iskola szerepe, hogy mennyire felkészült egy fogyatékossággal élő, sajátos nevelési igényű gyermek befogadására, oktatására, a teljes élet iránti igény felkeltésére, kielégítésére, képes-e a továbbtanulást, a munkavállalást, a sikeres, minél önállóbb életvezetést megalapozni, segíteni.

Magyarországon az utóbbi években sokat javult a fogyatékossággal élők helyzete távoktatás, modern technikai feltétek biztosítása az egyetemeken, paralimpiade sok megoldásra váró feladat van még. Nagyjából ugyanazokat a kérdéseket tettem veleszületett és szerzett látássérülés a felkeresett fiataloknak.

A beszélgetéseket nem egyenként közlöm, kérdésenként csoportosítottam a válaszokat. A kérdések után a megkérdezettek ugyanazon sorrendjében jönnek a válaszok, igaz, volt néhány kérdés, amelyre nem kaptam mindenkitől választ. Az interjúalanyok közül egy fiú volt és hat lány. A Vakok Intézetében az iskola módszertani vezetője választotta ki az interjúalanyokat, mondván, olyanokat küld hozzám, akik sok információval rendelkeznek, beszédesek, kommunikatívak.

A Fehér Bot Alapítványnál ellátogattam egy tanórára és megkérdeztem, hogy ki vállalkozna ilyen interjúra, hárman jelentkeztek. Két testvéremmel és a szüleimmel élek. Inkább nekem volt nehéz elfogadnom a helyzetemet, mert haszontalannak éreztem magamat.

Viszont volt egy pont az életemben, amikor megváltozott minden. Egy nap otthon megálltam az udvar közepén, és mindenki csak arrébb tessékelt. Kiborultam és kitörtem, hogy semmire sem vagyok jó. Ez volt a mélypont, de innentől kezdve, amit csak tudtak, megtanítottak nekem a családom veleszületett és szerzett látássérülés.

Ma már tapintás és szaglás alapján megcsinálok mindent, mint bárki más, de ehhez az kellett, hogy a családom is nyitott legyen felém. Egy ideig bejárós voltam, de most már kollégiumban lakom, mert így sokkal egyszerűbb megoldani a mindennapokat. A szüleim sajnos elváltak, az édesapám valahogy nem tudta kezelni a helyzetet, hogy látássérült vagyok.

Nehéz ezt feldolgozni, de együtt kell élnem vele. Szolnok megyéből való vagyok. Nyolc testvérem van, édesanyámnak és édesapámnak én vagyok az egyetlen közös gyermeke. Jó a kapcsolatom a szüleimmel, de sajnos sosem volt bensőséges, mert a figyelmük nyolcfelé oszlott. Mindenben támogatnak, de külön életet szeretnék.

A szüleim mindenben támogattak, abban is, hogy ebbe az iskolába kerüljek, mert megértették, hogy szükségem van hozzám hasonló emberek társaságára.

„Élhetőbb lenne az életünk”

Sokszor kerülök mélypontra, de muszáj felállni, mert másképp nem lehet. Ha ezen megakadunk, akkor nagyobb dolgokon hogyan jussunk tovább? Van ugyan még némi látásmaradványom, ami sajnos jelentéktelen, mert csak fényt érzékelek. Soha nem éltem meg tragédiának, mert így születtem, sokan viszont sajnáltatják magukat, és épp ezért elmegy mellettük az élet.

Az akkor nagyon nagy lelki trauma veleszületett és szerzett látássérülés, mert a remény nagyon sok problémán átsegített.

1. Vakok Állami IntézeteERC — Budapest országos hatáskör Az elemi rehabilitáció mellett segítenek szociális ügyekben, érzelmileg támogatják a hallgatókat, egészségügyi ellátást nyújtanak, biztosítják a mozgásterápiát és a testi kondíció fejlesztését, valamint megszervezik a társasági életet és a szabadidő eltöltését.
2. A veleszületett látássérülések hatása eltér a későbbiekben kialakuló szerzett látáskárosodások hatásától.
4. Gyakorolja a természetes látás helyreállítását
6. Hagyományos orvoslás látáskezelés
8. Látáslátás mínusz 4

Mégis, mintha egy kő esett volna le rólam, hisz nem reménykedem többet feleslegesen, annál nincs rosszabb. Látóideg-sérülésem és látótér-kiesésem van, körülbelül tizenöt-huszonöt százalékban látok, de ezen kívül sajnos van még más betegségem is, ez nagyban megnehezíti a mindennapjaimat, hiszen halmozottan hátrányosnak számítok.

Retinabetegségem van, a látóterem be van szűkülve és sajnos farkasvakságom is van. Szerencsére az idő előrehaladtával nem romlott a látásom, szinten maradt, de ezt fejleszteni kell nap mint nap, hogy ne romoljon tovább.

Születésemtől kezdve vagyok aliglátó, én már így nevelkedtem. Sajnos, daganatot találtak a nyakamban veleszületett és szerzett látássérülés a szemidegemen is, amivel megműtöttek, de három százaléka megmaradt a daganatnak, így csak fényt és árnyékot látok.

Nem a születésemtől fogva van ez az állapot, de nagyon sokat segített a környezetem abban, hogy elfogadjam a helyzetet. A legnagyobb szerepe ebben az utcánkban lakó, szintén látássérült néninek volt, akitől jött az ötlet, hogy járjak a Vakok Iskolájába. Szemtengely-ferdülésem van, a jobb szememmel három méteren belülig látok el, a bal szememre pedig megvakultam.

Messziről nagyobb veleszületett és szerzett látássérülés még látok, de ezt nagyban veleszületett és szerzett látássérülés a fény, napfény mennyisége, ugyanis erős fénynél nem is látok. Nagyon beleéltem magam abba, hogy meg lehet műteni a szememet, hitegettek is sokáig, veleszületett és szerzett látássérülés sajnos nem lehet, mert a kancsalság hamar visszaállna, mert azt már így szokta meg a szemem.

Nem modernek a közlekedési eszközök, és a mindennapokban sem lehet őket segítség nélkül használni. Nagyon hiányosak, egyáltalán nem látássérültek számára vannak kialakítva.

Én úgy tanultam meg veleszületett és szerzett látássérülés, hogy édesanyámmal végigmentem minden útvonalon többször is, amit használnom kell, így megtanultam egyedül is elboldogulni az utcákon.

Minden egyes nap 5 órakor kelek, hiszen majdnem átgyalogolok az egész városon, nem szeretem a buszközlekedést, a gyalogláshoz pedig idő kell. Hallás alapján közlekedek, ha egyszer végigmegyek egy úton, visszatalálok.

Ez számomra kihívás is, hiszen szeretek minden dolgot az életben minél jobban megismerni. A fehér bottal való közlekedés lehetetlen, azt sík terepre készítették, ha azzal járnék, minden méter után meg kellene állnom, mert beleakadna valamibe.

Na persze nem a látássérültek számára kialakított jelzésekbe! A tömegközlekedés gond, főleg a buszon való utazás.

A buszokon sokszor nem lehet látni a jelzést, hogy hányas, ezért mindig meg kell kérdezzek valakit. Ez akkor rossz, amikor egyedül állok a buszmegállóban, nincs körülöttem senki. A legnagyobb gondot a vásárlás jelenti.

A látássérülés hatása a gyermek fejlődésére

Az a baj, hogy az értékeket ma már a külsőségek és az öltözködés határozzák meg. Élelmiszerek a szem látásához tekintetben viszont mi, látássérültek hátrányban vagyunk, mert sokan nem látnak minket teljes értékűnek. A segítségnyújtásnál a dilemmázás a jellemző. Az emberek idegenkednek a látássérültektől, mert sok látássérült maga sem fogadja el a helyzetét, s ha emiatt visszautasítja a veleszületett és szerzett látássérülés, akkor mogorvának tűnhet.

Sok jó tapasztalatom is van, amikor segítettek, de sok olyan is, amikor valami megjegyzést tettek rám. Aztán egy idő után megtanulja kezelni. Mi vakok sem tudunk abba belegondolni, hogy valójában milyen is lehet az, amikor valaki lát. Nekünk az, hogy látás, az lényegében egy nem létező dolog, mert ugye egy vak úgy él meg egy napot, hogy teljes sötétségben van.

Tudja, mikor van reggel, agyrázkódással a látás elvész van este, de nem tudja elképzelni, hogy milyen látni. Amiről nem tudjuk, hogy milyen, az nem is hiányzik, másrészt meg nem is gondolunk rá. A látó emberek azért nem tudják, milyen nem látni, mert nem volt benne részük.

Őket nem érinti ez a probléma, mert nem is hiányzik nekik, hogy megtapasztalják, milyen nem látni, mert nem kellett, hogy szükség legyen rá. Mi rákényszerülünk arra, hogy néhány dolgot, amit a látó ember a látás segítségével old meg, valahogyan kezeljünk, ez nekik sokszor érthetetlen. Például egy lámpás kereszteződésben mi nem látjuk a lámpát, viszont halljuk, hogy mikor, honnan indulnak el a veleszületett és szerzett látássérülés.

A vak nem a lámpát figyeli, hanem a forgalmat a párhuzamos közlekedés alapján. Ha előtted megy egy autó, akkor nem mehetsz át. Ha viszont elindul melletted az autó, akkor tudod, hogy át tudsz menni párhuzamos átkeléssel. Sok vak viszont elküldi a segítő embereket, mert vagy rosszabb, ha segítenek, mert azt nem szakszerűen teszik, vagy a látássérült kellemetlen helyzetben érzi magát például amiatt, hogy magázódjon vagy tegeződjön az őt segítővel, hisz nem látja, hány éves.

Számomra, amint már említettem is, a sötétben való mozgás a nehézkes. Viszont, ha ki kellene emelnem egy dolgot, akkor azt mondanám, az a legnagyobb probléma, hogy a kívülállók, a látó emberek nem tudják beleképzelni magukat a mi helyzetünkbe, nem látják a probléma súlyosságát, vagy éppen csak nem vesznek róla tudomást, és függetlenítik magukat tőlünk.

Pedig nem is gondolnák, hogy egy kis erőfeszítéssel mennyit tudnának segíteni nekünk.

csepp méz a szürkehályogban

Talán több segítő, tájékoztató tévéműsorral lehetne ez ellen tenni. A mi világunk teljesen ugyanolyan, mint a látó embereké; mi is rendelkezünk tehetséggel, mi is kiemelkedünk veleszületett és szerzett látássérülés, nekünk is vannak nehézségeink és örömeink, és mi is érzünk, hallunk és látunk is, csak máshogy, mint a többi ember. Semmivel nem vagyunk kevesebbek, mint a többi ember, csak másmilyen életet élünk.

Ennyi a titok kulcsa. Az emberek segítőkészségéről nem nagyon tudok nyilatkozni, mert a párom sokkal jobban lát, mint én, és ő nekem mindenben tud segíteni. Szinte mindenhova együtt megyünk, ha kimegyünk az iskolából. Csak értetlenül néznek — gondolom én — és nem tesznek semmit. Ez valószínű, hogy abból is adódik, hogy bizony nem kezel minket természetesen a társadalom.

Ha kicsi koruktól az lenne a megszokott, hogy másmilyen emberek is vannak, akkor nem lenne ilyen probléma. Teljes akadálymentesítésről csak és kizárólag akkor beszélhetünk, ha a fogyatékossággal élő ember segítő nélkül is elboldogul.

Mi ehhez a rossz környezethez próbálunk alkalmazkodni, mert nincs más választásunk. Például ha megyek egy bankba, hangjelzéssel jelzik, hogy épp melyik sorszámú ügyfél következik, de nekünk az semmit sem jelent, mert nem látjuk a számot.

Talán azért mondom ezt, mert már megszoktam a kialakult helyzetet. Úgy vélem, a közösségi tereket úgy kellene kialakítani, hogy ránk is tekintettel vannak, mert nagy szükségünk lenne rá… De amint látjuk, csak nagyon kevés helyen van beszélő lámpa vagy a gyalogátkelést segítő, érdes felületű burkolat.

Egy szóval ki lehetne fejezni: kevés. Veleszületett és szerzett látássérülés legnagyobb gondot azonban nem ez okozza számomra, hanem a vásárlás. A boltokban semmire, de tényleg semmire nincs ráírva Braille-írással, hogy mi is az. Így veleszületett és szerzett látássérülés nélkül boltban nem is tudunk vásárolni.

• „Élhetőbb lenne az életünk” | Pedagógiai Folyóiratok
• Milyen szakmát szerezhet a látássérült Pszichológiai szempontok a felnőttkorban szerzett agysérülés megértéséhez A szerzett agysérülés következtében létrejövő látássérülések és az ehhez kapcsolódó kognitív funkciózavarok leggyakoribb okai Stroke A stroke fogalma, formái, a megelőzés jelentősége A stroke előfordulása, statisztikai adatok A.
• 100% -ig javítja a látást
• A szerzett látássérülés okai

A ruhavásárlás más kérdés, mert ott az anyagról meg tudom állapítani, hogy milyen, arról meg, hogy hogyan áll, megkérdezek valakit. Gondoljon bele, hányszor fordul meg egy héten élelmiszerboltban? Milyen rossz lenne, ha nem tudna órákig nézelődni, olvasgatni a termékleírásokat, nem látna semmit, és mindig azon kellene gondolkodnia, hogy kitől kérjen segítséget. Amikor minimális emberi látás vállaltam az iskola mellett, a fizetésnél sajnos nem annyit kaptam, mint amennyit megbeszéltünk.

Kihasználtak, és kihasználták a fogyatékosságomat is, hogy nem látom, mennyi pénzt adnak át. Csak éppen arra nem számítottak, hogy én éreztem és tudtam ezt, attól függetlenül, hogy nem látok. Ugyanezt átéltem már sokszor boltban, hogy nem annyit adtak vissza, mint kellett volna.

A környezet nem alkalmazkodik hozzánk, ezért nekünk kell alkalmazkodni. Van olyan viszont, amihez nem lehet, mert szándékos megkülönböztetés, ilyen volt számomra a középiskola, amikor mindegy egyes nap éreztem, hogy más vagyok, kevesebb vagyok, mint a többiek.

Mit gondol a jó tanárról? A gyermekét hova íratná, ha látássérült lenne? Első évfolyamon írástanulás van, az igazi ismeretelsajátítás csak nyolcévesen veleszületett és szerzett látássérülés el. A nyolc évfolyam elvégzését követően itt lehet maradni szakiskolában, tizenegyediktől pedig szakmát lehet tanulni. Én most számítógépes-adatrögzítői szakmát tanulok, emellett pedig veleszületett és szerzett látássérülés néha, számítógépeket szerelek szét, rakok össze, kérésre.

Maga az intézmény nagyon otthonos és gyerekcentrikus, jó közösség alakult ki az évek folyamán. Minden tekintetben akadálymentesített. Az itt dolgozó pedagógusokról nagyon jó véleménnyel vagyok, rengeteg energiát fektetnek bele a mi oktatásunkba, épp ezért sokkal többet érdemelnének, mint amennyit kapnak.

Ők tényleg azért dolgoznak, hogy nekünk jó legyen.

Vakság – Wikipédia

A monotonitás az, ami teljesen megöli a tudásvágyat és az érdeklődést, akármiről is legyen szó. Így van ez a tanításnál is. Nem jó, ha a tanár felolvas, hanem az a jó, ha kombinálja a beszélgetést az új ismeret közlésével.

Ami viszont a legfontosabb, hogy emberközeli legyen, mert akkor lesz hiteles, és akkor tudunk bizalommal fordulni hozzá. Látássérült gyermekemnek egyértelműen a szegregált iskolát választanám. Ugyan nem volt részem még integrált oktatásban, de más látássérültek tapasztalataira alapozva gondolom így, továbbá azokra a jó élményekre gondolva, amiket én itt átéltem. Én mindig is egy makacs, nehezen kezelhető gyerek voltam, de itt tudták, hogyan kell bánni velem, akár a természetem, akár a látássérülésem miatt.

Nekem nem lenne jó az integrált oktatás, én megszoktam már azt a bánásmódot, amit itt kapunk. Integrált oktatás során a tanárok kevésbé tolerálják azt, hogy mi mások vagyunk, a diáktársakról már nem is beszélve. Ez pedig hátráltat mindenkit, ami nem válik senkinek sem a hasznára.

Erre az időszakra szívesen emlékszem vissza. A középiskolát viszont egy sérültekkel is foglalkozó integrált szakiskolában töltöttem, amiről az emlékeim sajnos nem pozitívak.