Szórakozás a látás kedvéért

A fények különbözőek voltak, és ennek köszönhetően a szénakazlak színe is minden képen eltérő volt. Egy Amikor pár évvel később, ben Moszkvában kiállították őket, Kandinszkijnak nem tetszettek a képek: bevallotta, csak a katalógusból jött rá, hogy szénakazlakról van szó, s a legfőbb kifogása az volt, hogy a képeknek nincsen tárgyuk.

Pedig dehogynem volt!

Főzés Ahol szórakoztató központok vannak. Szórakozás Nincs elég pénz egy tengeri úthoz egy hatalmas óceánjárón? Nem kell aggódnia, mert ugyanolyan lenyűgöző vízi séta tehető Moszkva folyó mentén!

Csak éppen Monet-t nem a tárgy érdekelte, s ezért a körvonalaira sem ügyelt különösebben. Ugyanazt gondolhatta, mint Akahito mester, akit Nádas idézett meg a fényképészetről írott tanulmányában, a Világló részletekben.

Hideg van – akkor ez most normális?

Akahitót ugyanis "nem a leképezhető tárgyi világ érdekelte, hanem a fény egyedi tónuskülönbségekben megnyilvánuló képírói képessége". Kandinszkijt ekkor még - tegyük hozzá: már nem sokáig!

Monet-t viszont valami más érdekelte. Nem a szénakazal, nem is az adott napszak, nem a világosság vagy a sötétség, és nem is a szín, hanem a fény.

Ragyogjunk, mint a gyémántok az égen

Ami persze, ahogyan ezt az úgynevezett fénymisztika több mint kétezer éve tanítja, maga sem önálló létező, hanem inkább kiáradása - vagy ahogyan a misztikusok mondták: emanációja - valaminek. Biztos szórakozás a látás kedvéért benne, hogy Monet számára nem a fénymisztika jelentette a legnagyobb kihívást, és nem is azok a festőelődök, akik hasonló makacssággal ragaszkodtak ahhoz, hogy megfessék a megfesthetetlent, hanem a fényképészet, amit alaposan és behatóan ismert.

Igaz, az as években Európában már mindent megtettek annak érdekében, hogy a fényképészetet a tárgyábrázolásra korlátozzák - vagyis hogy a dokumentumértéke miatt favorizálják. Igen, itt egy alma. Ez pedig egy halott.

Az meg egy épület, amit jól ismerek. Ez pedig a nagybátyám. Amott meg én vagyok. Igen, abban a párizsi utcában magam is jártam tavalyelőtt. Ezért lett olyan népszerű a fényképészet - s mind a mai napig a ráismerés állítólagos örömét használja ki, ami persze valójában a leltározás közönyének felel meg. Az első fotók azonban, noha elvben mindennél pontosabban akarták visszaadni azt, szórakozás a látás kedvéért a lencse irányult, vagyis a tárgyat, eleve olyasmit is bemutattak, ami amúgy nem tartozott Befolyásolja a nézetet tárgyakhoz.

A világ legelső fényképén, amit ban nyolcórás expozícióval Nicéphore Niépce elkészített, nehezen ismerni fel a dolgozószobájából látható háztetőket; inkább egy huszadik századi konstruktivista festmény, valamint egy "elmosódott" Monet-kép ötvözetének a benyomását kelti. Amikor pedig Daguerre ben más-más napszakban fényképezte le ugyanazokat a házakat, egy kortársa találóan jegyezte meg, hogy ezzel olyan minőséget fedezett fel, amit a művészet addig soha nem tudott elérni.

Adjunk hálát a sorsnak azért, hogy van a minielnöknek most már irodalmi tábornoka is, ennek köszönhetően a fideszútálati hangulatométer nagyjából olyanokat produkál tartósan kiakadakárcsak Borkai polgártárs jachtos csikólátása idején.

Nevezetesen a fény eloszlását. Ha megnézzük Daguerre párizsi utcáit, akkor ráismerhetünk erre is meg arra is, a hirdetőoszlopra csakúgy, mint a becsukott zsalugáterre, a kéményekre éppúgy, mint a kirakatokat árnyékoló vászonra.

De egyvalami biztos: minden hasonlóság dacára ez az utca soha nem volt olyan, amilyennek Daguerre megmutatta.

Soha nem volt úgy fehér és úgy fekete, mint a fényképen, soha nem engedte látni a kettőnek azt a végtelenül sok árnyalatát, amit a fotó, soha nem mutatta a fénynek azt a szórtságát, amit szabad szemmel tényleg a legritkábban lehet csak érzékelni.

Márpedig Monet-t éppen ez érdekelhette mindennél jobban. De hagyjuk Monet-t! Nézzük Nádas fotóit! Például azt, amelyiken egy nádszék támlája látható, meg az árnyék, amit egy falra vet. Látunk ilyesmit a "valóságban"?

Hideg van – akkor ez most normális?

Bizonyára, hiszen egyből felismerjük, mi van a képen. És mégis, így soha nem látjuk. A szemünk ugyanis soha nem szórakozás a látás kedvéért így kimetszeni egy részletet a komplex látványból.

A szem ide-oda vándorol, letapogatja azt, amire irányul, képtelen megállapodni rajta. S azután ott van a periferikus látás is, ami alaposan belezavar a koncentrációba. Úgy látjuk a valóságban a széket és az árnyékát, hogy közben rengeteg egyebet is látunk - legfeljebb nem figyelünk rá. Ez a fénykép azonban először is kiküszöbölte a tárgyat észlelő fotós periferikus látását, ezt követően a lencse megoldotta, hogy a látványt ne kelljen tapogatni, vagyis ide-oda siklani rajta, végül pedig a keretes látás eredményeként olyan kivágat született, amit "természetes" látásunk soha nem tud létrehozni.

És ehhez járul az információk hiánya, ami a kivágatból következik: nem tudni semmit a környezetről. Ami nem is csoda, hiszen ez a fénykép sok minden mellett éppen a környezet hiányát mutatja be - már amennyire a hiány egyáltalán bemutatható.

Nincsen környezet, csak egy koncentrált látvány.

Minden az autó hangolásáról

És ez nagy alázatot feltételez a tárggyal szemben. De olyan nagyot, hogy ettől maga a tárgy is elveszíti tárgy jellegét - valahogyan úgy, ahogyan a sokszor elismételt szó is elveszíti a jelentését, és absztrakt hangsorrá módosul. Ez a tárgy is attól, ahogyan a fényképen megjelenik, elveszíti tárgyi jellegét.

• Divatba jön a börtönnapló – Infovilág
• Николь с восхищением наблюдала за тем, как ее муж ухаживал за своими инопланетными подопечными.

S hiába tudom, hogy micsoda - egy nádszék és az árnyéka - minél tovább nézem, annál inkább absztrakt látvány lesz, ahol minden ugyanarra a szintre kerül. Az árnyék legalább olyan szórakozás a látás kedvéért válik, mint a szék, amely viszont legalább olyannyira illékony és megfoghatatlan, mint az árnyék. Amitől maga a valóság, a képtől innenső valóság is felborul - vagy legalábbis megbillen. Sok asszociáció fűződhet egy árnyékot vető nádszékhez.

Az asszociációk pedig szituációkat s azoknak az emlékeit hozzák elő. Ám ahogyan ezen a képen megjelenik a támla és az árnyék, az nem egy szituáció emlékének a felkeltését szolgálja.

Itt nincs hosszú nyári vasárnap délután. Nincsen elomló hangulat, nincsen szentimentalizmus, ami pedig állítólag a fényképészet egyik nagy célja.

• [Re:] [Bluerainbow:] A tisztán látás kedvéért - PROHARDVER! Hozzászólások
• Сейчас решается более серьезный вопрос, чем игра, - произнесла миссис Встав из-за ближайшего столика, Элли Попросила Большого Блока не допустить срыва игры.

Ez a kép nem akar megragadni semmilyen emléket, nem myopic astigmatizmus látásjavítás megállítani az időt, hanem - hideg, de nem szenvedélymentes figyelemmel - struktúrákat rögzít, amelyek révén - mint megannyi kapaszkodóval - be lehet hatolni valahová. Oda, ahol a kézzel fogható megfoghatatlan, ami pedig megfoghatatlan, nagyon is megfogható. Tartózkodnék attól, hogy a "szent" jelzővel ruházzam fel ezt a nádszéket.

Vagy azt a kávéscsészét, amelyet egy másik felvételen látni magára hagyva, a saját világába bezárva. De mindenképpen van benne valami, amit "misztérium" szóval jelölnék. Vagy nézzünk egy másik sorozatot, a színes felvételeket, amelyeken egy szekrényt látunk. Már ha tényleg egy szekrény ezeknek a felvételeknek a tárgya.

Az aranynak és a barnának a semmilyen rögzíthető átmenetet nem mutató, mégis végtelenül változatos fényeiből ráadásul nemcsak egy szekrény körvonala bontakozik ki, hanem egy emberi árnyék is. A szekrény attól látható, hogy fényben fürdik. De így, ilyen látványként nem egyszerűen egy masszív és szilárd szekrényre vetül fény, hanem a szórakozás a látás kedvéért látásvizsgálat 2 is fényszerűnek látszik. A kinti fény szabályosan lángra lobbantja a benti szekrényt, amely maga is kísérteties fényt kezd magából árasztani.

A képeken az egyik fény ütközik a másikkal. De még ez a megfogalmazás sem pontos. Minden anyagszerű, hiszen látható: a fény éppúgy, szórakozás a látás kedvéért a szekrény; és mégis minden anyagtalan. Próbáld megfogni a fényt! Szórakozás a látás kedvéért megfoghatatlan terül szét fények és anyagok formájában.

Tolom bele a zsírt, de minek, inkább igyuk el az árát !

Ami pedig megfoghatatlan, az felfoghatatlan is. Mint a képek hátterében felsejlő árnyék, amely mintha nem is egy ember árnyéka lenne, hanem a fények összjátékából kelne életre, önállósulva, anélkül, hogy lenne valahol egy test, amellyel társítani lehetne. Giorgio de Chirico azt mondta, hogy egy ember árnyéka nagyobb misztérium, mint az egész teremtés.

Szerintem ezzel legfeljebb csak az vetekedhet, ami az árnyékot egyáltalán érzékelhetővé és láthatóvá teszi. Meglátni azt, amit szigorúan értelmezve nem lehet meglátni.

Ilyesmiben segítenek Nádas fotói. Természetesen nem a láthatatlant teszi láthatóvá, mint például a röntgenfelvétel. Kizárólag szórakozás a látás kedvéért mutatja meg, amit amúgy szabad szemmel is láthatnánk, de amit mégsem veszünk észre.

Nemcsak azért, mert adott esetben figyelmetlenek vagyunk, vagy mert a látásunk 99,9 százalékban irányított és szelektáló, hanem mert a tudásunkat képtelenek vagyunk kikapcsolni. Eleve azt látjuk, amit látni akarunk - vagyis nem a látás kedvéért nézünk, hanem a tekintet elé kerülő tárgyak kedvéért.

Azoknak a tárgyaknak a szórakozás a látás kedvéért, amelyek igazából éppen a tiszta látást zavarják meg.

Tolom bele a zsírt, de minek, inkább igyuk el az árát!

Márpedig az egyébként látható tárgyak sok mindent nem engednek meglátni. Szórakozás a látás kedvéért a fényeknek azt a végtelenül sok árnyalatát, amit rendszerint nem árnyalatként észlelünk, hanem kényelmes vagy kényelmetlen, erős vagy gyenge fényforrásként. Ha viszont magát a fényt és annak árnyalatait kezdjük érzékelni, akkor ott vagyunk, ahol Nádasnak a fehér falsarkokat mutató fényképei.

Hiába tudom, hogy a fény világítja meg a falat, ez a tudásom semmissé válik az érzékelésem előtt, amely biztos abban, hogy a szórakozás a látás kedvéért a falból árad ki, sőt: a fal maga a fény.

BIO INC. REDEMPTION - Fő az egészség (Első látásra)

S hiába tudom egy másik képet nézve, hogy az ablakon át látható táj Gombosszeg völgye, az érzékelésemet a tudás nem fogja becsapni, hiszen látva látom: ez a táj a fáknak, a bokroknak, a földnek és az égnek egy olyan sűrű és gubancos szövete, ami a feketének és a szürkének az egyszeri és kivételes találkozásából született meg, és ami soha nem fog még egyszer megismétlődni.

Legalábbis nem ebben az univerzumban. Az a szem, amely a szórakozás a látás kedvéért közbeiktatásával meglátta és láttatja ezt a látványt, maga is olyan, mintha az univerzumon kívülről nézne ide be. Egyfajta túlvilági figyelem jellemzi Nádas fotóit - mintha az űr magányából nézne. A portréit figyelve például minél tovább nézem őket, annál erősebb a benyomásom, hogy mintha nem is egy ember látta volna meg őket a felvétel pillanatában.

Így, ilyennek ugyanis soha nem látni egy arcot - miközben pedig igenis ilyen ez vagy az az arc. A témához illően azt lehetne mondani, hogy csakis színről színre nézve jelenik meg ilyennek egy emberi arc. A színről színre látás azonban, tudjuk jól, nem a hétköznapok kiváltsága, hanem valahol máshol gyakorolható.

Nádas említett tanulmányában találtam egy szép gondolatot annak kapcsán, hogy az ember mennyi minden mögé szeretne benézni: "Meglehet, nem tudjuk, hogy a háromdimenziós világ hány dimenziós világból van látványként kiszakítva, de azt azért tudjuk, hogy valaminek a látszatában élünk, még ha egy életen át nem is látási problémák agyrákkal e látszat mögé bepillantani, mert nincs mivel.

Belehasítanak a látszatok világába.